Bödőcs Tibor, a kiváló humorista tíz éve szerepel a nevettetők élmezőnyében, és még csak 31 éves.
Korábbi lakóhelyét, a Zala megyei Búcsúszentlászlót trambulinként használja, ellenáll a bulvár celebnyomásnak, egy időre kivonult a tévéből.
Bödőcs Tibor makacsul megy a maga útján. Ezúttal azt üzente, mindenki óvakodjon az üzeneteket küldözgető hülye prófétáktól.
Az interjút Rab László készítette és a Népszabadság 2013. december 29.-i számában jelent meg.
− Láttam az új műsorát...
− Nem azért hívtam meg, hogy médiafelülethez jussak, mert épp az interjúk teljes megtagadásán gondolkodom...
− Ez most vicc?
− Nem szeretek interjút adni. Időrablásnak tűnik. Úgy érzem, ugyanazt az interjút adom évek óta. Az aktuális témáimat nem szeretem elemezni, az ars poeticámat meg elmondtam már sokszor. Egyszerűbb lenne elküldeni ugyanazokat a válaszokat ugyanazokra a kérdésekre, de most összeszedem magamat! Halljuk!
− Láttam az új műsorát, aminek mondjuk nem emlékszem a címére...
− Böllérbalett. „Kedves Shakespeare, mi is ez a Valaki és Valaki című valamije? Rómeó és Margit??” És arra emlékszik-e, hogy tetszett vagy sem?
− Azért vagyok itt, mert tetszett. Úgy éreztem magam, mintha egy szőnyegbombázás áldozata volnék. Jók a helyszínek, izgalmas a mese. Még mindig tetszenek a búcsúszentlászlói „szín” alakjai.
− Trambulinként használom a szentlászlói fémpultot. Bár beszélek a hódoktól Simicskán át a buddhizmusig sok mindenről, a legtöbben Szentlászlót emelik ki, ami nem véletlen, ez a legmarkánsabb eleme a műsornak.
− Annyit időt már nem is tölthet Búcsúszentlászlón, mint amennyi poén a falusi jelenetekből megszületik.
− Vannak összevonások és torlódások, ami azt jelenti, hogy amikor a kocsmáról beszélek, akkor az összes kocsmáról beszélek, ahová életemben betértem. A legtöbbet a búcsúszentlászlóiba jártam, ott több ezer munkaórát töltöttem el.
− Na jó, de maga nem nagyivó...
− A kocsmában a lényeg nem az ivás, hanem a beszélgetés. Az emberek összejönnek, dumálnak, hőzöngenek, handabandáznak egy kicsit, aztán ennek a nagy részét másnapra elfelejtik. Ezzel a csodálatos, ősi rítussal az Apple sem tud versenyezni! Nem vagyok ivósabb, mint egy átlag magyar, csak a magyar show-bizniszben a tagadás, az állandósult napszemüveg, és színpadon elhelyezett lépcsők kóros kerülése a jellemző. Ha valaki azt mondja, igen, szoktam inni, olykor vedelni és berúgni, az fura. Ezzel persze a stand-up lényegét karcolgatjuk, mert a műfaj titka az őszinteség. Például nem füvezek, aminek az okáról beszélek is a Böllérbalettben.
− Ha meghallgatja valaki a műsorát, azt gondolhatja, nagy életű, ivós, dévaj családból érkezik, de hát tudjuk, hogy a testvére zeneoktató külföldön, az édesanyja meg pedagógus. Amivel csak azt akarom mondani, hogy a kisvárosi értelmiségi családra nem annyira jellemző, hogy úgymond a kocsmában lumpoljon.
− Egyrészt a család nagy, sok elágazással, másrészt itt sem csak a pia a lényeg. Leginkább az ihletett meg, hogy elcsíptem egy életformát a nagyszüleimnél, akik a szomszéd faluban éltek skanzenbe illő paraszti életet. Tehenekkel, kukoricagórékkal, szőlőheggyel, szántóföldekkel és gyümölcsösökkel volt tele a gyerekkorom, von Haus aus. Ezt készen kaptam, ha panelban növök fel, annak a költészetéről tudnék mesélni.
− Azt hogyan oldja meg, hogy a vidék plebejus megközelítése ne legyen giccses? Sokan nem tudnak ezen az akadályon átjutni.
− A népi-urbánus harmóniát önmagamban valósítom meg. Lehetne rólam teljesen urbánus képet is festeni, mert életemnek sok városi helyszíne van ma már. Általában üldögélek valahol, és újságot olvasok,moziba és színházba járok, ólmot lélegzek.
− Jók voltak a Böllérbalett erdélyi poénjai is.
− Jártam már ott korábban is, civilben. Most turnézni mentem. Hét városban léptem föl nyolc nap alatt.
− Az itthoni poénok ott hogyan ültek?
− Nem ugyanúgy. A Stihl fűrészt például druzsbának mondják. Az ilyen apró különbségeket a hetedik napra kigletteltem. Legközelebb már felkészültebb leszek, hallja-e?
− Előadás közben a nézők eszegetnek, iszogatnak, nézegetik a nőket, izegnek-mozognak. Nem is olyan egyszerű műfaj ez a standup.
− A Globe Színházban is kajáltak, de a hasonlat itt véget ér. Jó volna, ha kialakulna annak a kultúrája, hogy műsor közben a kedves nézők már nem esznek. Küzdünk ezért. Vidéken a művházakban más a helyzet, ott a közönség rendesen beül, akár a színházakban. Kevesebb körülmény zavarja a befogadást. Miután eléggé sűrű az anyag, kell is figyelni. A pohárcsörgés vagy a kávé kavargatása elvonja a figyelmet és könnyen elpukkan a figyelembuborék. Ez mondjuk csak az első húsz percben probléma, de az is fáj, utána viszont a felszolgált italok átállnak a fellépő oldalára.
− Mennyi az improvizáció a műsoraiban?
− Kevesebb, mint amennyit feltételeznek. Az alkotási folyamat viszont teljesen improvizatív. Milyen is lehetne? De nem úgy kell a humoristát elképzelni, mint a prózaírót, aki leül reggel az íróasztalhoz, és elkészít egy új fejezetet. Apró kis mondatocskák köré szerveződik egy-egy hosszabb szövegblokk.
− Hogy jegyzi meg az irgalmatlan poénáradatot?
− Nyáron pihenek, olyankor egy-két neuron elalszik, fel kell ébreszteni szeptemberben. Az első előadásokat felveszem diktafonra, visszahallgatom, és megfigyelem, mi jutott eszembe és mi nem. Most edzésben vagyok, mert a zsúfolt őszi szezon végén járok. Ilyenkor már az a feladat, hogy az előadásokon szülessen meg egy-egy kép, ne robotpilóta vigye a gépet.
− Mi az, amin ma röhögnek az emberek?
− Szentlászó mellett van a műsorban egy markáns közéleti szál, az a legrizikósabb. Nézik egymást, röhög-e a másik. El szoktam mondani, hogy tudom, nem mindenkinek tetszik, amit mondok, de a jegyek már nem visszaválthatók. Így is maradnak páran, akik, hogy gyerekkori szavakkal éljek: „Néznek, mint a vasvilla”, mikor felvetem, hogy a felcsúti Colosseum mellé a kisvasút talán már túlzás.
− Másfél éve kilépett úgymond a médiából, nem szerepel tévéfelvételeken. Nem volt ez veszélyes döntés?
− Engem a kedves közönség tart el. Amikor ezt megléptem, többen azt jósolták, 60-70 százalékkal visszaesik az érdeklődés az élő fellépésekre. Enyhén szólva nem ez történt. Egyelőre. Hosszú távon persze a széles néptömegeket sem fogom megfosztani a műsoromtól, látható leszek a poénjaimmal a tévében is, folynak az egyeztetések, hol, mikor. A tévében csak akkor szeretnék szerepelni, ha valami elkészül, nem fejlődik tovább, le akarom zárni. Türelmet kérek, megéri!
− Azt hittem, szervesebb alkotórésze lesz a Dumaszínháznak.
− Nem vagyok tag, de havonta többször is fellépek a Corvin Dumaszínházban. Nem szeretem, ha egy kalap alá vesznek mindenkit. A boltban a zenei polcokon Kacor Feri és Duke Ellington karnyújtásnyira van egymástól, de hát a kettő nem ugyanaz. Kőhalmit nem említeném együtt... és itt jöhetne pár név, akiket megsérthetnék. A „dumaszínházas fiúk” elnevezéstől megőrülök. Összetartó a csapat, de egyedi fellépők vagyunk, nem a Backstreet Boys.
− A Böllérbalettben van egy vallási betét, ami emelkedetté teszi az előadást. A közönség fogékony rá.
− Gyakran ér a vád bennünket, hogy gondolat- és mondanivaló nélküli fecsegés, amit művelünk. Ebben sok igazság van persze. De itt már megint az általánosítás igaztalan ösvényén járnak az ítészek. Miközben az, hogy kik a hőseim, mindent elmond rólam. A csodabogarak, a bolondos különcök érdekelnek. A vesztesek, akik hihetetlen humorral mégis győznek. Nem akarok kasztokban gondolkodni. Ez is állásfoglalás, ha tetszik, baloldali, a szó nem Mesterházy Attila-i vagy gyurcsányi értelmében. Szeretem, ha a poén és a gondolat találkozik, és nincs az, hogy külön mondom a véleményem, utána meg jön a habkönnyű banánhéjon csúszkálás. A fejünkhöz szokták vágni, hogy lebutítottuk a közönséget. Nem a bulvár, a reklám és a hataloméhes politika, hanem a stand-up butítaná le a közönséget? És már megint ez „a Közönség”. Mintha nem lenne ezerfajta publikum. Határozottan nyilatkozom, de azért sokkal kétkedőbb vagyok ám magamban, és tudom, hogy még sok mindenben kell fejlődnöm e téren is...
− Mi a helyzet a bulvárral? Keresik?
− Keresnek, de igyekszem minden hidat felrobbantani, ami odavezetne. A bulvár és a celeblét elrabolná az időt a normális életmenetemtől, amiből viszont összejön a műsor. Sok minden van, amiről még nem beszéltem. Tapasztalatokra van szükségem, a stand-upban nem 31 évesen ér az ember a csúcsra. Tíz éve vagyok a pályán, ami nem nagy idő.
− Amikor fölkészül a műsorra, milyen forrásokat használ? Mit olvas?
− Újságot, blogot, mindent, de főleg szépirodalmat. Nemrég Petri György-interjúk voltak a kezemben. Olvastam Kenyeres Zoltán Weöres Sándorról szóló könyvét is, Bereményi Vadnai Bébi-jét nemrég fejeztem be. Móricz, Krúdy, Kosztolányi, nálam így kezdődik a prózai Aranycsapat összeállítása.
− Amikor hazamegy, a szülei kritikáját megfogadja?
− Úgy teszek, persze, de hát ők inkább büszkék rám. Sokat köszönhetek nekik, segítenek most is, a hátországot erősítik. Ha a nyugati végeken lépek föl, általában hazamegyek, erőt gyűjtök meg koleszterint. Utána pedig visszatérek a bűnös városba, ami narancssárga rongyokba öltözött.
− Egyedül áll a színpadon. Ott dől el minden. Ha a nézők nem röhögnek, le lehet húzni a rolót.
− Ez benne a szép és ettől nehéz. Ma a két és fél perces YouTube-videók idejét éljük, ami ennél több, az már sok a befogadónak. Ehhez képest az előadáson 3D-ben ott vagyok, és 80 percig figyelnek rám. Nem túl korszerű, valamiért mégis divatos most.
− Van-e üzenete az ország számára? Itt az alkalom, nyugodtan eleresztheti magát, az interjú szilveszterkor jelenik meg.
− Kételkedjenek, kérdezzenek, gyanakodjanak, ha bármit hallanak vagy olvasnak! Ne tegyék le a garast az ellentmondások egyik oldalán, hogy a másikat le kelljen tagadniuk! És legfőképpen: Óvakodjanak az üzeneteket küldözgető hülye prófétáktól!!
További Bödőcs Tibor interjúk a Humorista Blogon:
Interjú Bödőcs Tiborral (videó)
.
